A szemantikus web alapkoncepcióját 1998-ban fogalmazta meg Tim Berners-Lee. Fejlesztését és keretrendszerének leírását már 1999-ben elkezdték, a fő szabványok dokumentálása 2004-ben ért véget. A Web 3.0-ként is emlegetett metódus tovább viszi a Hinchcliffe által megfogalmazott Web 2.0 leírását, oly módon, hogy a platformfüggetlenség és a gyors egymásra ható frissülés mellett az adatok és az alkalmazások már nem csak újrahasznosítják a különböző adatforrásokból származó adatokat, de bizonyos sémák alapján új információk kinyerése, az adatok intelligens gép általi újraértelmezése és feldolgozása is lehetővé vált. Vagyis az adatok leíró adatai alapján a web megpróbál új információtartalmakat generálni.
Ennek nehézségét leginkább Gödel „nem-teljességi” tételével lehet a legjobban szemléltetni, vagyis bármely rendszer, amennyiben elég komplex, tartalmaz olyan aritmetikai állítást, amely nem írható le a rendszer axiómáival. /Erről bővebben D. R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach, Egybefont Gondolatok Birodalma c. könyvben érdemes olvasni/.
Ezt a szemantikus webre levezetve azt jelenti, hogy amennyiben sikerül „logikát adni a webhez”, akkor is lesznek olyan paradoxonok, amelyek az adatok újrafeldolgozását végző programok, programrobotok (ágensek) számára értelmezhetetlenek lesznek.
A World Wide Web Consortium által végzett szabványalkotás során figyelembe vették ezt a problémakört. A szabványok kialakítása során egymásra épülő rendszerek lettek dokumentálva, így az adott rendszer által kifejezhetetlen állítások problémáját tovább lehet örökíteni az egy szinttel magasabb jelentéstartalmat (szemantikát) definiáló rétegnek, amely már képes lehet kifejezni az előző rendszerben definiálhatatlan axiómákat.
